Avagy nem vagy lusta, egészen más gátolja a haladásod
Ismerős az érzés, amikor nagyon szeretnél korábban kelni/feküdni, beépíteni egy új szokást, valamiből többet vagy épp kevesebbet csinálni, egyszóval bármin változtatnál, de hiába próbálod, nem sikerül? A szándékod megvan, de mintha kevés lenne a motivációd, az erőd, és közben még a belső kritikusod is megszólal: Lusta vagy. Nincs kitartásod.
Ha bólogatsz, tudd, Veled érzek.
Számtalanszor hangzottak már el a coaching folyamatok kezdeti szakaszában a fenti önbántások, én pedig nem győzöm megmutatni az érem másik oldalát. Erre vállalkozom ebben a bejegyzésben is.
Hiszem, hogy nem létezik lusta ember.
Viszont sok olyannal találkozom – és ebbe a táborba tartozom én is –, aki egészen kicsi gyermekkorától kezdve hallott válogatott megjegyzéseket a képességeiről: ügyetlen vagy, lyukas a kezed, kétballábas vagy, nem tudsz rajzolni, fahangod van, lassú vagy, soha nem fogod megtanulni ezt az idegen nyelvet, tuti megbuksz majd matekból, elvarázsolt vagy, alkalmatlan vagy erre és arra...
És ennek az igen széles tábornak a tagjai jellemzően nagyon kevés pozitív visszajelzést zsebelhettek be a gyermekéveik során, ha kaptak is, az jellemzően a kiemelkedő teljesítményükkel függött össze – már ha meg tudták ugrani a magasra helyezett családi mércét. (Üdv, teljesítménykényszer – de erről majd egy másik bejegyzésben.)
Szóval adott útravalóként megannyi negatív hitmondat, amelyek idővel megkérdőjelezhetetlen igazságokként rakódnak le a rendszerünkben, és folyton lesben álló Mumusként korlátozzák le mindazt, amit lehetségesnek hiszünk önmagunkkal, illetve az életünkkel kapcsolatban.
És itt van még egy csavar a történetben – mindannyiunk személyes történetében, akik érintettek vagyunk a fentiekben.
Az idézett, vagy általad odagondolt megjegyzések, vélemények, ítéletek a legritkább esetben szólnak Rólad, a te képességeidről, adottságaidról, személyiségedről! Sokkal inkább tükrözik vissza azt, amit a szüleid kaptak az ő szüleiktől (és ők a felmenőiktől...): ha a kritika (netán a degradálás) volt az alap a családban, azt szívták magukba „anyanyelvként” és azt adták tovább a legtermészetesebben Neked is, ugyanis mindenki kizárólag azt tudja adni másoknak, ahol ő tart, ami neki megvan.
Ráadásul az is gyakori, hogy a szüleink a kapott csomagjukat, magukkal cipelt hiányaikat különböző kimondott vagy sugallt elvárásokba csomagolva ránk is vetítik: teljesen észrevétlenül és tudattalanul képzelnek hozzánk egy működést, egy életet, aminek vajmi kevés köze van a mi egyediségünkhöz, érdeklődésünkhöz, szükségleteinkhez, igényeinkhez és vágyainkhoz. A különbözőség nyomán pedig a csalódásuk menetrendszerűen megérkezik – szintén észrevétlenül és tudattalanul, de nem bennünk, hanem abban a képben csalódnak, amit a saját indítékaik mentén hozzánk társítottak. És ez a csalódottság is elégedetlenségekbe (=kritikus megjegyzésekbe, lehúzó véleményekbe, summás ítéletekbe) torkollik.
Szóval a benned, önmagadról gyermekkorod óta visszhangzó negatív mondatok a legkevésbé sem rólad szólnak!
Persze azt is tudom, hogy ezt a gondolatot fenntartásokkal fogadod, hiszen vélhetően a felnőtt életedben is megannyi tapasztalatot gyűjtöttél már ezek igazságáról. És ez teljesen logikus is. Hiszen megtanultál magadról egy csomó rosszat, hiányosságot, majd ennek a megmásíthatatlan (=a nagy, bölcs szülőtől érkező) tudásnak a birtokában léptél ki a nagybetűs életbe. Minden reggel együtt keltél a lehúzó hitmondataiddal, és velük tértél nyugovóra is.
És hopp, láss csodát: a folyamatosan, khm... kitartóan (és persze észrevétlenül) végzett belső aknamunkád nyomán azelőtt kezdtél el a vágyaidról lemondani, hogy egyáltalán a lehetőségüket beengedted volna a világodba. Azelőtt elvesztetted a lendületed valami izgalmas új iránt, hogy egyetlen lépést is tettél volna felé. Sőt, egyenesen gyengének/kevésnek/tehetségtelennek érezted magad ahhoz a bizonyos első lépéshez.
Ezzel pedig a kör bezárult.
Tehát nem vagy lusta, csupán elhitted mindazt, amit Neked mondtak, de nem Rólad szólt. És erre a paradoxonra húztál fel egy életet, ami ugyan összecseng a hallottakkal, de legkevésbé sem tükrözi azt, aki Te vagy, ami benned van.
Mit tehetsz most?
Kerülj tudatába annak a csomagnak, amit útravalóul kaptál: kezdd el megfigyelni a belső monológod, és vesd papírra az önmagadról legtöbbször elhangzó negatív mondatokat. Vagyis leplezd le a Mumusod, aki ott ül mögötted a sarokban, és újra meg újra belerondít abba az életbe, amire vágysz, amire születtél. De ahogy egyre jobban megismered őt, úgy az erejét is fokozatosan elveszed, és az irányítás szépen lassan visszakerül a Te kezedbe.
Kívánom, hogy legyen a türelem, a kedvesség, a jelenlét és az éberség az útitársad ebben a különleges kalandban, ha pedig további segítségre lenne szükséged, rám is számíthatsz.
Comments